A Szabó Család - Családállítás Szabó Jánossal és Szabó Katával


Új blogoldalt indítottunk feleségemmel közösen:

http://szabocsaladallitas.blogspot.hu/













Szárnyaljon lelked szabadon,
 mint a kerecsensólyom!
Fel a magasba, a Fénybe,
az éltető Nap közelébe!

Családállítás - CSÚCS EZ AZ ÉRZÉS!


http://fineartamerica.com/featured/full-bodied-fujiyama-mountain-natapong-supalertsophon.html

Pálmai Dezső emlékére
                                                  

(1947-2012)
 
 
Hálás vagyok a Sorsnak, hogy tanulhattam a Mestertől. Az volt az egyik szertartása, hogy állítás előtt körbejárta a székeket. Gondosan megigazította őket, végigsimította a háttámlájukat. Reggeli beszédei felértek egy oldással. A hellingeri tanításokat életbölcsességei köré szőtte: finoman és egyszerűen, mindenki számára érthetően.
 
Neki köszönhetjük, hogy a neves külföldi előadók mellett magyar szakemberektől is tanulhattunk a Hellinger Intézet képzésén. Tisztelte a Régit és üdvözölte az Újat. Becsülte a zen bölcsességet és nyitott a spiritualitás felé, hogy minden hallgató szabadon megtalálhassa a maga útját.
 
A puszta jelenlétével hatott, szerettünk a fénye köré gyűlni. Éveken át meríthettünk tisztaságából, tengernyi tudásából. Szelídségre és emberségre nevelt minket tetteivel. Töretlen hite erőt adott nekünk. Egy alkalommal a golgotai jelenet (Jézus kereszthalála) nyílt meg a Mezőből, amit még ő is megkönnyezett.
 
Ugyanakkor teret engedett a vidámságnak is az állításokon. Egyszer Jób képviseletébe állított be, szemléltetésként néztünk rá a bibliai jelentre. Kicsi meglepődtem, hogy ilyen rövid lett az állítás és kicsúszott a számon, hogy: "Jóbból is megárt a sok!"

Köszönetet érdemel áldozatos munkájáért, amivel mások javát szolgálta. Erején felül adott, szerény hozzájárulásért. Segítőként ott voltam utolsó állításain. Még ekkor is fáradhatatlanul dolgozott, rendszerint este hét után végeztünk. Aztán a következő szerdán már nem tudott ott lenni...
 
Halála napján egy állításon vettem részt: a tanítványok csoportja egy réten gyülekezett. Megjelent közöttük egy Bölcs, aki mindegyiküknél gondosan megnézte, hogy milyen útravalót visz a tarsolyában. Nyugodt, elégedett mosollyal vett búcsút tőlük és felemelkedett az Égbe.
 
 
Nyugodj békében Dezső Bá!

A félelem megszűnése : a Létezés kezdete 

Két tégla beszélget a sötétben: Maga fél? Nem kérem, én Egész vagyok.

 


NO FEAR (Nem félek) matricát látok sok sötétített üvegű autón, szteroidoktól felpumpált pitbullos gazdájukról Nagy Feró sorai jutnak az eszembe:“Bátran kijelenthetem,hogy sarokba szorított kisnyuszi vagyok és félek”. Aki nem fél, annak nem kell hirdetnie magáról. Az oroszlánnak nem kell győzködnie senkit bátorságáról és erejéről. Annál inkább ugat egy kiskutya, aki nagynak akar látszani.
A luxusipar a vevők félelmére épít: értéktelennek érzem magam. Félek, hogy ezt mások is észreveszik rajtam, ezért értékes holmikkal veszem körbe magam, azért hogy értékesebbnek tűnjek. Többnek,mint amennyire magamat értékelem. Az igazán tehetősek nem hirdetik öles TOMMY HILFIGER pólóban magukról,hogy rajtam most egy márkás és nagyon drága holmi van. (Amit mellesleg a designer outletben vettem és a két évvel ezelőtti kollekció eladhatatlan narancsszínű darabja).
A félelem végigkísér bennünket születésünk pillanatától egészen halálunkig. Félünk megszületni, félünk az élettől és félünk a haláltól. Félünk a minket körülvevő világtól, félünk az emberektől.
Félünk a sikertől, félünk a kudarctól. Félünk a világvégétől, félünk párunk szemébe nézni. Félünk, mert nem érezzük Egésznek magunkat. A félelem félemberként fogva tart. 

Hol van a szabadság?  

Krisnamurti könyvét nem bírtam végigolvasni. Paradoxnak érzem mindig amikor egy guru könyvét olvasom, aki azt hirdeti hogy : Nincs szükséged gurukra, sem könyvekre, ne kövess engem! Erről  a „Brian élete” című film képsora ugrik be, amikor Brian ( Jézus) így szól az őt követő tömeghez:
 
„Ti mind egyéniségek vagytok!”
„Mi mind egyéniségek vagyunk!” -visszhangozza a tömeg egy emberként.
 „Én nem!”- kiált egy hang.
 
Persze Krisnamurtinak igaza van: minden Mester csak világít nekünk, a saját utunkat magunknak kell megtalálni és végigmenni rajta. Ők legfeljebb a sötétben megbúvó akadályokra világítanak rá, de azokon nekünk kell felülkerekedni.

Hajlamosak vagyunk másoktól elvárni,hogy életünket jobbá, szebbé tegyék helyettünk. Gyógyítson meg az orvos, vezessen a párt, tegyen boldoggá a párom, mutassa az utat a pap. Miért van ez? Mert félünk a saját kezünkbe venni az irányítást, félünk felvállalni a felelősséget döntéseinkért.

Ezt mások sokszor kéretlenül is megteszik helyettünk, hiszen hatalmi érdekeiket ez szolgálja. A sasnak nem mondja meg senki,hogy merre repüljön, de a birkanyáj terelhető. Félünk önmagunk lenni, pedig:  „Mi mind egyéniségek vagyunk!”  Félünk különbözni másoktól, kitűnni az egyen szürkeségből.

A lázadó fiatal is előbb utóbb feladja álmait, megpróbál megfelelni a többség elvárásainak és pont olyan nyárspolgárrá lesz, aki ellen lázadt egykor. Ezt a 88-as csoport énekelte meg:

„Nézd őt, ki máshol él! / Nézd őt, ki senkitől se fél! /Ahol rá jön ott csinálja, / Ahogy akarja úgy kiabálja, hogy HÁ! HÁ! HÁ! HÁ! HÁÁÁ!

Te gyáva vagy, mert tőlünk félsz, / Mint egy kispolgár pont úgy élsz! / Otthon vár a két kocsi, /

Az emeletes ház, a pénz!” 

Az igazi szabadság ott kezdődik, amikor kötöttségeinktől megszabadulunk, vallják a buddhisták. Az anyagi világ rabul ejt. Birtokolni akarjuk a javakat és szeretteinket, félünk elvesztésüktől. Pedig ha a szabadságot választjuk csak „láncainkat veszíthetjük”, hogy egy igazi klasszikust is idézzek.

Első vadvizi túrámon megtanultam,hogy nem jó kapaszkodni semmibe. Ha haladni akarsz a folyón, akkor ne kapaszkodj ágakba! „Pantha Rei” -minden folyik, minden áramlik. Milyen egyszerűnek hangzik követni a tanítást: „Go with the flow!”, azaz haladj a sodrással. De mégis gyakran ágak után nyúlunk, vagy az árral szembe akarunk úszni. Mert én így akarom! Én tudom a helyes irányt!

Ha örvénybe kerülünk, egyből kapálózni kezdünk. Félünk attól,hogy leránt a mélybe. Pedig ez a feladata. Azért kerültünk örvénybe, hogy lehúzzon a mélybe. Ha ezt engedjük neki és erőnket nem   ellene használjuk hanem a folyó mélyén elrugaszkodunk, akkor újra a felszínre tudunk jutni. Ha az életünk során felmerülő válságokat, nehézségeket felismerjük és nem rúgkapálunk, küzdünk ellene, hanem próbáljuk megérteni mire tanít, akkor tudunk csak kilábalni belőle.

 „Parancsot nem jó megtagadni, mert csak szaporodik” mondták a régi katonák. Így van ez az életfeladatokkal is: ha félünk szembenézni velük és hátat fordítunk, akkor talán egy időre megszabadulunk tőlük, de a következő kanyarban már egy nagyobb és erősebb örvény jön majd. Az élet mélyvíz: Vigyázat csak úszóknak! 

Na de merre induljunk el,hogy megszabaduljunk félelmeinktől?   

„Egy út van előttem, melyiket válasszam? / Elindulnék én a fények útján, / De folyton lekapcsolják, óh a lámpát”.(Nagy Feró).

Most akkor továbbmenjek?  De félek a sötétben. Bár itt legalább mások is vannak. Sötét van ugyan, de azért nem vagyok egyedül. Tapogatózzak a sötétben, keressem meg a kapcsolót? Vagy kérjek meg rá valakit? Hiszen ha az előbb felkapcsolták a lámpát, kell lennie valahol egy kapcsolónak!  A többiek azt mondják nekem velük kellene mennem. Ők már tudják merre vezet az egyetlen üdvözítő út. És sokan vannak. Valakit követnek, aki azt mondta,hogy:

"Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki nem mehet az Atyához, csak általam."

Ha nem ezt az utat követem, akkor örök kárhozat vár rám. Félek a pokoltól, én nem akarok pokolra jutni. Megégni a gyehenna tüzében. Amikor a tűzugrástól is félek.  

Itt meg kopasz szerzetesek ülnek. Azt mondják az ő útjuk az egyetlen út. Mert Buddha is ebben a tartásban érte el a megvilágosodást. És csak fel kell ébreszteni a bennünk élő Buddhát. Mit mondasz erre, Feró? 

„Ó, nem, ó én nem tudom, hogy ki vagyok / Minek születtem választ nem kapok. / Mondd miért él az ember és hol van a cél? / ... és tényleg van-e Isten, mely bennünk él? / Ó nem, ó én nem tudom, hogy ki vagyok / Minek születtem választ nem kapok. „ 

Cél és szándék nélkül gyakorolnak. Náluk semmi sem kötelező. Azt is mondja a Mester, hogy  jobb  egy közös ülés, mintha egyedül csinálnám otthon. Ezzel én is így vagyok. És ha minél többen csináljuk egyszerre, annál jobb. Hát így még nem próbáltam... 

Egyetlen út? Hmmm... Félek azt válaszolni, hogy Jézus nem ült zazent.  Anthony De Mello egy leprás koldust hallgatva ébredt fel, Eckhart Tolle évekig volt hajléktalan. Ha elkések a dojóból, akkor annak komoly karmikus következményei vannak. Azóta félek elkésni.
 
De ha meg otthon gyakorlok, akkor komoly pszichikai problémáim támadnak majd.  

Most akkor féljek otthon gyakorolni? 

Kételkedj!!! Bárki bármit mond, ír, tanít, és azzal félelmet ültet el benned, akkor élj a kételkedés jogával. Engedd el a félelmet keltő gondolatokat! Hajolj el, mint nád a viharos szélben!

A félelem elengedése nem egyenlő az óvatlansággal Ne szárítsunk hajat fürdőkádban! Aki éber, az tudatában van a rá leselkedő veszélyekkel, aki folyamatosan fél, az elgyengül a rettegéstől. Aki éber, az tettre kész és megbirkózik a veszéllyel. Bármelyik irányból is jön, bármikor képes azonnal reagálni, mint egy szamuráj.

A félelem ezzel szemben megbénít és gúzsba köt. Halottnak is tettethetjük magunkat, mint egy bogár, de ezzel nem tévesztünk meg egy rutinos ellenfelet. Agresszióval is reagálhatunk a félelemrel. Ami nem azonos a bátorsággal. Aki agresszív, az vakon hadakozik. Aki uralja az erőt, az a leggyengébb pontra mér megsemmisítő csapást.  

Gyengít vagy erősít a félelem? 

A félelem az egy stresszhelyzetet teremt, riadókészültségbe helyezi a testünket. Ma megijedünk tőle, megdermedünk. Az aikido lényege, hogy elvezeti a támadó fél energiáját és megfordítja. Kibillentve ellenfelét a támadó pozícióból, gyakorlatilag saját fegyverét, saját erejét fordítja ellene Ha így reagálunk a félelemre, akkor megsokszorozhatjuk erőnket. Emberfeletti teljesítményre leszünk  képesek, ha megőrizzük a lélekjelenlétünket. Egy anya puszta kézzel emelt fel egy autót, amikor az gyermekére rágurult és kis híján összenyomta. Ha a gyermeke elvesztésétől való félelme nem lett volna ilyen erős, tétlenül nézte volna végig haláltusáját. A választás mindig rajtunk múlik. Dönthetünk a bénultság mellett és az azonnali irányzott cselekvés mellett is.  

Uraljuk a félelmet, vagy  hagyjuk, hogy a félelem uraljon minket? 

A nap 24 órájában szüntelenül félelmet keltő híreket sugároz a média. Megölte, feldarabolta, elgázolta, felrobbantotta, megtámadta, kigyulladt... „Hát nem érted, veled is megtörténhet! Félj, ha kedves az életed! Jobb félni, mint megijedni! Védd meg magad, vásárolj fegyvert! Szerelj fel riasztót! Köss életbiztosítást! Adj védőoltást minden családtagodnak minden létező vírus ellen!

Ha autóba ülsz: baleset érhet, ha gyalog mész: leütnek és kirabolnak, ha repülőre ülsz: lezuhansz. Ha külföldre mész, ott sem jobb, mert ott meg terroristák vannak. Vagy ha nincsenek, akkor meg idegen kórokozók pusztítanak el, még mielőtt a nyelveket nem beszélő taxis elvinne a kórházba. De a saját házadban sem lehetsz már biztonságban, a szomszéd kerületben a saját unokája ölte meg a 86 éves nénit. Kint volt egyszer a Szigeten, aztán rászoktatták a drogra, szervkereskedőknek adta el a veséjét, mert kellett a pénz az anyagra.”

Csak egy gombnyomás a távkapcsolón! A döntés a te kezedben van. 

Amikor megszületünk, még nem félünk semmitől? 

Mitől félnénk? A teljesség tudatával érkezünk. Egyek vagyunk a Mindenséggel. Táplál minket a Fény, a szeretet. Nem szenvedünk hiányt semmiben és mindent tudunk. A mindent tudó kis bölcset, bölcsőben ringatják. Mert bölcs ő....De szülők úgy gondolják,hogy ők azok, akik mindent tudnak, a gyereket pedig meg kell tanítani dolgokra. Hogy féljen a kutyától, mert az harap. Féljen a sötétben, mert a zsákos ember elviszi a rossz gyerekeket. A szomszéd gyerekekkel meg ne játsszon, mert a szüleik szektások.”Kislányom, tedd le az autót ,mert az fiús játék! Különben is miért nem a többi kislánnyal vagy? A fiúkkal vigyázni kell, olyan durvák tudnak lenni!”

És az univerzális, minden érző lény iránt érzett szeretet fokozatosan háttérbe szorul. 

Az iskolában félünk a tanároktól, félünk a feleléstől. Attól, hogy rossz jegyet kapunk. Félünk a büntetéstől. Félünk kiállni a többiek elé szavalni. Mert félünk, hogy belesülünk a versbe. Félünk,hogy kinevetnek. Félünk, hogy kicsúfolnak. Félünk kiállni a gyengébbek mellett. Félünk, hogy megvernek. Félünk panaszkodni, ha úgy érezzük valami igazságtalanság ért bennünket. Félünk bármi új megtanulásától és félünk a kudarctól. Félünk a megítéléstől: „Azt mondják rám,hogy rossz vagyok. Hogy semmire sem fogom vinni így az életben.” Félünk a tanári tekintélytől és félünk a más vallású, más bőrszínű emberektől. Félünk a kéregetőktől az utcán. 

És a  kamaszkor? 

Félünk saját testünktől. Félünk,hogy nem tudjuk uralni magunkat. Félünk a másik nemtől. Félünk  az érintéstől, félünk megcsókolni a másikat. Félünk a szextől. Félünk megbízni az emberekben. Félünk az élettől, félünk a felnőtté válástól. Félünk a betegségektől, félünk a természeti katasztrófáktól, félünk a földönkívüliek támadásától. 

Felnőttként  sem  jobb? 

Félünk az első munkahelytől. Félünk az idős kolléganőktől. Félünk a főnöktől. Félünk, hogy nem tudjuk teljesíteni a ránk kirótt feladatot. Félünk, hogy hibázunk. Félünk konfliktusba keveredni másokkal. Félünk, hogy nem adnak igazat nekünk. Félünk helyreigazítani másokat. Félünk felébredni minden egyes reggelen.

A teljesség érzése helyett már régóta csak a  félelem uralja el életünket. A szeretetet csokoládéval pótoljuk. A feszültséget alkohollal oldjuk.  Belső hangunkat bömbölő zenével és nyomjuk el.

Félünk attól, hogy igazán szeressünk másokat, mert már annyi kudarc ért bennünket.

Megfogyatkoznak azok az emberek körülöttünk, akiket szeretünk. Igazából nem is tudunk szeretni másokat. És ami még inkább aggodalommal tölt el bennünket: észrevesszük,hogy már mások sem szeretnek bennünket. Nem baj, jól elvagyok én magamban. Nem vagyok ráutalva másokra. A magam ura vagyok. Nekem nem fog senki parancsolgatni. Előbb-utóbb aztán mégis ránk tör a  magány. Páncélba bújunk, mert az megvéd a külvilágtól, a fájdalomtól. Pedig régen még virágnak képzeltük el magunkat:

„Én például azt hittem, magas vagyok, karcsú és bársonyosak a szirmaim. De amikor feltűnt az első kecske a réten, megijedtem, hogy jön és leharapja a fejemet. Gyorsan tüskéket kezdtem növeszteni mindenhol. Azt hittem, megúszom. De ekkor megjelentek az emberek kaszákkal és rájöttem, nincs menekvés.....   

Mi hát a megoldás ? Egy  társ? 

...Mégis szerencsém volt: értem jött egy lány. Kitépett tövestől, hazavitt és berakott egy cserépbe. Azóta mindennap öntöznek, de nincs senki, aki cserélné alattam a földet.„” (Hobo). 

Félünk az egyedülléttől, ezért társat keresünk. Aztán meg félünk magától a kapcsolattól, az elkötelezettségtől. Félünk a szeretet hiányától, később meg félünk, ha szeretnek. Mert nem tudjuk elfogadni a szeretetet.  Sem viszonozni. Mert elfelejtettük,hogyan kell tisztán és önzetlenül szeretni. Birtokolni akarjuk a másikat, kapaszkodunk bele görcsösen. Folyamatosan félünk, hogy nem felelünk meg az elvárásainak. Ezért félünk túl közel engedni magunkhoz: „ Ha belém látnál  / lehet, hogy nem szeretnél”(Aurora) De  ha meg túl messze van a másik, az sem jó. Hiába mondta Szécsi Pál, hogy "Ne félj az elválástól. A távollét olyan mint a szél. A kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja.”  

A párunk már nem az a káprázatos tünemény, aki szerelmünk kezdetén volt. Kialszik a láng: „Szerelem , szerelem, szerelem /  köpni kell  - pű!” ( A. E. Bizottság)
 
Jön a szakítás, az újabb szerelem és  az újabb csalódás : „Nem kell a csókod / Nem kell, hogy hozzám érj / Ismerlek drágám / Te sem vagy más / Nincs szíved és hazug a szád / Te sem vagy más / / Veled ugyanúgy üres az ágy”  (Road) 

Félelmeinkre épített életünk aztán kártyavárként omlik össze,mint a „Csapd le Csacsi” című filmben: 

„Ki megpróbál szeretni/a szíve bajba kerül / van úgy hogy nem sikerül /

a folytatás... / Ki megpróbál követni / nem mindig találja meg / a pontos irányjelet /

tévúton jár... / Az élet egy nagy erdõ / ezernyi vész / ha tavaszt hoz a szellõ /

Mindig remélsz, hogy célba érsz...” 

Aztán feladjuk a reményt, hogy célba érünk padlót fogunk. és jön a Hellinger terápia. A tudatosulás útja.

A családállítások segítségével fokozatosan átvesszük az irányítást érzelmeink, vágyaink, régi beidegződéseink felett.  És félelmeink felett. Félünk a munkahelyünk elvesztésétől. Félünk a pénztelenségtől. Félünk,hogy nem tudjuk eltartani a családunkat. Félünk a szülői  felelősségtől. Félünk, hogy rossz példát mutatunk gyerekünknek. Félünk boldognak lenni. 

És amitől félünk, az mind bekövetkezik... 

Ne becsüljük le a gondolat erejét. Minél inkább tudatosabbak vagyunk, annál erősebben  teremtjük meg  magunk körül világot. És minden egyes pillanat újraírja a jövőt. Vigyázzunk mit teremtünk: „ki szelet vet, vihart arat.”! Gyakran kivetítjük magunkból mindazt, amivel nem merünk vagy nem akarunk szembenézni. Belső félelmeinkből külső félelmek lesznek, ettől aztán fenyegetővé válik a világ.

Amitől félünk, árnyékként követ bennünket lépten-nyomon.  

És mikor tűnik el  az árnyék?  

Ha megleljük a fényt magunk felett! Ha felszínre hozzunk a mindazt ami félelemmel tölt el bennünket,  és  nevén nevezzük akkor a sötétség elveszíti hatalmát. Az húz a mélybe, amibe kapaszkodunk. Félünk a változástól, mert félünk elengedni félelemeinket. Mert azokat már megszoktuk. Amíg a régit nem tudjuk elengedni, nem tudunk teret adni az újnak. Félünk az ismeretlentől. Sosem élünk igazán a jelenben a, MOSTban, mert  félünk a múlt árnyaitól és félünk a jövőtől. Félünk „csak úgy” hagyni megtörténni a dolgokat. Félünk kimondani, hogy: „Legyen meg a Te akaratod!”. 

A családállítások során feloldjuk a múltból, a családi rendszerből eredő félelmeinket. A gyermekkori traumák és a felnőttként ért megpróbáltatások során lehasad belőlünk egy-egy rész.  Ha ezeket a leszakadt Énrészeket újra be tudjuk fogadni, lépésről lépésre közelebb jutunk ahhoz a teljességhez, amit a fogantatás előtt tapasztaltunk meg. EGYségben az Erő.

Mintha egy filmet újraforgatnánk, visszalépünk ahhoz a pillanathoz, ahonnan a mostani problémánk ered és újraírva a történetet, megváltozik a jelen. Amint ráébredünk arra, hogy nincs jó és rossz, minden pontosan úgy történik, ahogyan történnie kell : az életet is a maga teljességében tudjuk elfogadni. Nem akarunk az árral szembe úszni többé. Az állítások során, mint megannyi mini-reinkarnációban megélünk sokféle szerepet. Rájövünk, hogy a halál is hozzátartozik az élethez. Az áldozat hozzátartozik az elkövetőhöz. Nem kell félni az élőktől. És nem kell félni a holtaktól. Egyáltalán nem kell félnünk semmitől!

Megtanuljuk szeretni és elfogadni magunkat, olyannak amilyenek vagyunk. Megtanuljuk szeretni és elfogadni szüleinket, olyannak amilyenek Megtanuljuk szeretni és elfogadni párunkat, olyannak amilyen.

És ettől hirtelen a minket körülvevő világ is megváltozik.  A fenyegetettség érzése  megszűnik.

Az időtlenség és békesség érzése lesz úrrá rajtunk. A felénk kilőtt töltények megállnak a levegőben a tenyerünk előtt és a földre hullanak. Meglátjuk a Mindenséget egy vízcseppben. Nem érezzük többé magányosnak magunkat, mert az összes érző lénnyel összeköttetésben vagyunk. Felismerjük küldetésünket, hogy miért születtünk erre a bolygóra. Megleljük a tanítást a fában, utat mutat a patak.

Hála és öröm tölti el szívünket.
 

VÉGE.....vagy ez lenne a Létezés kezdete?

 

 

 

 

A Mező legyen veled!

Több év családállítással töltött idő után még mindig újra és újra lenyűgöz az a hihetetlen kreativitás, ami megnyilvánul az állítások során.

Időnként még a teremben levő tárgyak is bevonódnak: szó szerint más cipőjébe lép a képviselő, az üres szék vagy párna képvisel valakit a családi rendszerből. A szőnyegen levő folt a család szégyenfoltját jeleníti meg, a ventillátor pedig egy repülőgép propellerét..

Kellékként szolgálhat akár egy sál is, a képviselők pedig fogalmakat is megszemélyesíthetnek: a család tagjai fátylat borítanak a Múltra vagy éppenséggel elkendőzik az Igazságot.

A résztvevők teljes mértékben az intuíciójukra hagyatkozva kerülnek kapcsolatba a morfogenetikus mezővel. Gyakran rejtetten dolgozunk, a segítők nem tudják, hogy kit vagy mit képviselnek.
Az időzítés is mindig tökéletes: az állítás közepén érkező csoporttag az ajtón belépve máris szerepben találja magát, a mobiltelefon vagy a közeli templom harangja pedig pont a kellő pillanatban szólal meg az Égi Rendező jelzésére.
Az jön el az állításra, akinek aznap ott a helye. A jelenlevők családi rendszerében döbbenetesek a hasonlóságok, az ismétlődő sorsminták.
És néha még a ruhák színe is jelentőséggel bír, például az ikreket megszemélyesítők azonos színekbe öltözve jönnek, anélkül hogy összebeszéltek volna.
Előfordul, hogy a kliens mantraként ismételt mondata (pl. "Nekem az életben soha semmi sem sikerül.") kerül állításra és a maguk a szavak kelnek életre a képviselőkön keresztül. Máskor szavak nélkül zajlik az állítás, a szellem és lélek mozgásán keresztül.

A morfogenetikus mezőtől a nap 24 órájában kapjuk az oldást: Akinek van füle a hallásra az halljaakinek van szeme a látásra, az látja e jeleket.”
Ha kellő tudatossággal - JELEN-léttel - éljük mindennapjainkat, észrevehetjük a Tudásháló jelzéseit: egy könyv cselekménye, egy elkapott párbeszéd a villamoson, egy dalfoszlány, az asztalon heverő tárgyak elrendeződése: ezek mind nekünk szóló, személyre szabott üzenetek. Véletlenek nincsenek.

Máshol, mással



A szinglik párkapcsolatra vágynak, a tartós kapcsolatban élők egyéjszakás kalandokról álmodoznak. A friss házasok gyermekeket szeretnének, a sokgyerekes családok nyugalmat és csendet. A külföldön élő magyarokat honvágy gyötri, a hazai pályakezdők külföldre költöznének. Hétközben a hétvégét várjuk, szombaton meg nem tudunk mit kezdeni magunkkal.
Mennyire van jelen az elfogadás  és az öröm az életünkben? Mennyire érezzük küzdelmesnek napjainkat?
A folyamatos létharc és elégedetlenség feszültséget gerjeszt.
A „soha semmi sem elég  jó” állapotból való kilépéshez először a dolgokhoz való viszonyulásunkon érdemes változtatni.
A megváltó boldogságot várhatjuk a lottóötöstől, de negatív hozzáállásunkkal egy  egzotikus szigeten is csak panaszkodnánk. Egy idő után már elviselhetetlen lenne a hőség, arról nem is beszélve, hogy nem lehet rendes személyzetet találni ezen a nyomorult helyen.
Mi lenne ha egyszerűen megelégednénk azzal, AMI VAN? 
Ha a szürke hétköznapokat képesek lennénk nyaralásnak felfogni, egyből értékesnek tartanánk életünk minden pillanatát. Csak a robotpilótától kellene visszavennünk az irányítást!
Amikor kényszernek érzünk valamit, gondoljunk arra, hogy mi választottuk, mi döntöttünk úgy.
Ez nem passzív beletörődést jelent, hogy „nekem csak ennyi jutott”, hanem az ellenállás,  feladatását. Megnyugvást hoz, ha már nem szegülünk ellen annak, amit éppen csinálunk.
Az elfogadással teret adunk a változásnak, kitárjuk az ajtót az új lehetőségeknek.
„Teérted hajtok, hogy mindened meglegyen.”
Amíg megélhetésből vagy mások eltartásáért dolgozunk, gyakran kesergünk,hogy kevés az éves szabadság. A kényszerből végzett munka ugyanis szabadságvesztés. Ellenben ha hivatásunknak élünk, az maga a szabadság. Már az is sokat segít, ha a munka mellett szánunk időt hivatásunk megtalálására. Első lépésként lehet ez egy kurzus, amit mindig is szerettünk volna elvégezni. Az sem baj, ha eleinte pénz nem keresünk vele. Így már a napi munkára is másképp tekintünk, hiszen a tandíjat teremtjük elő vele.
Nem akadt jobb nekem, ezért vagy mellettem”
Ha a tökéletes társa vágyunk, először váljunk tökéletessé. Addig érjük be azzal, AKI VAN.
Ha kapcsolatunk döcögős és ellaposodott,  nem kell feltétlenül partnert cserélni.
Gyakran már apró figyelmességekkel is színt vihetünk bele. Szívből jövő ölelés, simogatás, kedves szavak  - ezek kis dolgoknak tűnnek, de csodát tehetnek! Többet érnek, mint egy drága ajándék. Az együtt töltött idő minőséget egymásra figyeléssel, gyengédséggel javíthatjuk.