A vándor nem lelte nyugalmát sehol. Sorra járta a városokat, de a nyüzsgő forgatag csak még magányosabbá tette. Emésztő bánatát próbálta vidámsággal enyhíteni. Fel-felröpítette egy időre a zene és a tánc. Keserűségét feledtette az ivócimborák hahotázása, de utána még jobban alámerült a búskomorság mocsarában.
Elkerülte hát az emberlakta vidékeket és az erdőkben kószált. Néha betért egy-egy hegyi faluba, de az erdő-mező madármuzsikája kedvesebb volt a fülének, mint az emberek üres fecsegése. A természet lágy ölén tudott csak valamelyest megnyugodni.
Egy napon sziklás fennsík mellett vezetett el az útja. Az ösvényt pipacsok szegélyezték, mint megannyi érett paradicsom. A fennsíkra felérve szeme elé tárult a környező hegyek hosszú vonulata. Amerre csak nézett erdő vette körül, a zöld összeért az Ég végtelen kékségével. Édes virágillat szállt a levegőben, méh zümmögött egy virág kelyhén. Fehér sziklatömbnek támasztotta a hátát. A kagyló formájú hasadékban húzta meg magát, ami oltalmat nyújtott a széltől. Összehúzta magát és hozzásimult a sziklához. Beburkolózott köpenyébe, szorosabbra húzta az övként használt zsinórt.
Kezével egy babformájú kőtömböt ölelt. Teljesen sima volt, ismerős melegségtől lüktetett.
Ujjaival cirógatta lágyan, testével közelebb húzódott, térdeit felhúzta.
A teljesség nyugalma szállta meg. Megkeményedett arcvonásai felengedtek, rég tapasztalt békesség járta át testét és lelkét. Tekintete a magas eget kémlelte, egynek érezte magát a Mindenséggel. Magában érezte a Nap perzselő melegét és a Hold selymes hűvösségét. Beleolvadt a kozmikus végtelenségébe, láthatatlan szálak kötötték össze a szentjánosbogárként ragyogó csillagokkal. A pillanat elveszett az időben. A Létezés öröme, mint egy régóta el nem csókolt csók tüze olvasztotta ki a fájdalmat szívéből.
Egy hang súgta neki a messzi távolból:
- Itt vagyok fent. Szeretlek! Minden léptedet vigyázom. Menj tovább, derűsen!
