"Sírtam, mert nem volt cipőm. Aztán találkoztam valakivel, akinek nem volt lába..."
Amikor úgy érezzük, hogy valósággal összerogyunk az élet terhei alatt, erőt meríthetünk mások nehéz sorsából.
Nagyobb bizalommal fordulok olyan segítőkhöz, akik maguk is megjárták a Hadak Útját: legyőzték saját démonaikat és átestek nehéz pillanatokon.
Hitelesen tud sorstársainak segíteni, aki sikeresen kigyógyult valamilyen függőségből vagy fogyatékosságával együtt tud élni. Személyes példamutatásával erőt és bátorságot tud adni másoknak. Teher alatt nő a pálma...
Legtöbbször nem is sejtjük, hogy ki milyen terhet cipel. Sokszor előfordult már velem, hogy unszimpatikusnak, agresszívnek vagy idegesítőnek találtam valakit. Aztán amikor kiderült, hogy milyen tragédiát rejt az élete és milyen nehézségekkel küzd meg nap mint nap, elszégyelltem magam, hogy már megint meggondolatlanul ítélkeztem.
Saját nehézségeimet egyből jelentéktelenebbnek éreztem. Nekem lenne okom panaszra?
Akit nagy fájdalom ért, annak a tudata beszűkül és csak az őt ért sérelemre tud fókuszálni. Haragszik az életre, mindenkiben ellenséget lát. Mintha csak összeesküdött volna ellene a világ. A támadó viselkedés mögött rejlik az igazi probléma: a szeretethiány.
A minap véresre harapta első osztályos fiam kezét egy fiú az iskolaudvaron labdázás közben. Én valószínűleg hirtelen felindulásból kiosztottam volna a fiút, hogy: „Ha még egyszer ilyen agresszív leszel, legközelebb lekeverek egyet!”, de szerencsére a feleségem ment az iskolába.
Ehelyett ő szelíden megkérdezte mindkettőjüktől, hogy mi történt. Fiam a fájdalomtól sírt, a fiúból pedig megállíthatatlan zokogás tört fel: nagyapja az intenzív osztályon, apja állandóan dolgozik, mostohaanyja az újszülött féltestvérrel van elfoglalva, ráadásul egy barátja sincs, mert senki nem akar játszani vele.
Viselkedészavarosnak tartják, pedig a fiú a családi feszültséget hozza be magával az iskolába. A pedagógusok együttérzők, de nem igazán avatkozhatnak bele a szülők dolgaiba. Mindenesetre a beszélgetésnek annyi eredménye volt, hogy másnap délben a fiú lelkendezve újságolta feleségemnek:
„ Csókolom, ma nem haraptam meg senkit!”